Delphoi egyik legkülönösebb emlékműve ma nem itt látható. Az isztambuli Hippodrom helyén, méterekkel a hajdani talajszint fölött sétálgatva három emlékműre lesz figyelmes az ember: egy egyiptomi obeliszk Luxorból, amely III. Tuthmózisz i. e. 1425 körülre tehető Eufrátesz menti győzelmét örökíti meg, és amit 390-ben Theodosius idejében hoztak ide. A másik szintén egy obeliszk, amely a lovas versenyek pályáján a fordulóhelyet jelölte. Ez az úgynevezett falazott obeliszk nem egy tömbből készült, hanem faragott kövekből van összeróva, s bronz burkolótábláit a negyedik keresztes hadjárat során rabolták el.

A két obeliszk között áll egy különös figurális oszlop, a nevezetes kígyóoszlop. Nagy Konstantin (301-337) új fővárosa, Konstantinápoly ékesítése végett hozta magával az egyik legérdekesebb fogadalmi ajándékot a napkultusz jóshelyéről, Delphoi városából.

A görög történelem egyik meghatározó eseményén, a plataiai csatában zsákmányolt fegyverek tizedét beolvasztották, s ebből készítettek egy pazar emlékművet – három egymásba fonódó bronz kígyó alkotta azt a majd tíz méter magas

oszlopot, amelyre a perzsák elleni háborúban részt vevő városállamok neveit vésték. A kígyók fejei közt arany üst ékeskedett, feltehetően az áldozati felajánlásokat vetették ebbe.

Elgondolkodtató a hármas fonatú kígyó jelképe, s adódik a párhuzam, a kundaliní kígyó-erő, a jóga egyik misztikus szimbóluma. Az idá és pingalá meridiánpályák a gerincoszlopban futó szusumná vezeték körül fonódnak egymásba, így testesítve meg a férfi és női energiák, a Nap és a Hold erőinek szentháromságos egységét. Mindenesetre igazán nemes gesztus, hogy az ellenség fegyvereiből nem újabb fegyvereket kovácsoltak, hanem az isteneknek szóló emlékművet készítettek: békeharc helyett a harc fölött győzedelmes békesség dicsőségére.

Az újabb kori háborúk során ennek éppen az ellenkezőjével találkozunk. A fegyver- illetve lőszergyártásban nélkülözhetetlen réz biztosítása érdekében a templomok harangjait sok helyütt konfiskálták és beolvasztották. Így az Istent dicsőítő vagy a holtakat búcsúztató harangokból halált hozó fegyveralkatrészek lettek. Micsoda metamorfózis! Valóságos boszorkánymester lehetett a harang- és ágyúöntő mester, aki egyszerre volt képes szolgálni a felvilág és az alvilág ügyét a földi világban: az égi szférákat és az örökkévalóságot éppúgy szolgálta harangjaival, mint a háborúk pokoli alvilágát. Az ilyen boszorkánymester sosem marad munka nélkül, mert vagy béke van, s akkor harangot önt, vagy háborúság, s akkor a korábbi munkáit visszahívva beolvasztja a nagyharangot és lélekharangot, s ágyút önt.

Aki a szélsőségek fölött diszponál, kivételes hatalommal bír. A harang- és ágyúöntő mester az élet és a halál misztériumának is beavatottja. Ezért aztán a harangöntő nem feltétlenül pacifista és az ágyúöntő sem feltétlenül gyilkos ateista.

A harangöntés sikere az első kondulás, az ágyúöntés sikere az első dördülés – mindkét tevékenység a hangban éri el a csúcspontját. Nem feltétlenül vagyunk harang- és ágyúöntő mesterek, mégis előfordul, hogy az élet szélsőséges erőit, jobbik énünk és rosszabbik énünk minden erejét egyesítve kell megoldjunk bizonyos életfeladatokat. Egy magasabb cél érdekében akár a kevésbé hízelgő tulajdonságok is integrálhatók. A hat erkölcsi ellenség – kéjsóvárság, düh, kapzsiság, káprázat, téboly és irigység – nem éppen hízelgő jellemvonás, de a réz metamorfózisához hasonlatosan ezek a vonások is bevonhatók a lelki fejlődés menetébe, amikor sóvárgod az igazságot, hibáidra haragszol, vagy éppen mohón vágysz a tökéletesedésre. Káprázat, de isteni káprázat, hogyha megfeledkezel az Isten nagyságáról, azért, hogy közelebb juss hozzá, s így tiéd lehet a misztikusok egyik kincse, az isteni rajongás. Egyedül az irigységet érdemes kiiktatni, ez az a salak, ami sem az ágyúhoz, sem a haranghoz nem kell.