Két idegen érkezett a tó partjára. Ne olyan tóra gondolj, amely szélesen terpeszkedik valahol a síkságon, ne olyanra, amely dombok közt találta meg a medrét. Nem, ez a tó a világ egyik tetején van, éles szaggatott bércek övezik, tükre sötét, mélysége feneketlen, a felhőkkel felesel, felkapaszkodni hozzá verejtékes. Varázstó ez, a magashegyi Látóvíz, amely az arra méltóknak jövőt mutat, titkot tár föl, sorsot mesél…
A két jövevény alázattal megáll a tó vizétől kissé távolabb, körbekémlelnek. Megszemlélik a szemközti oldal meredek szikláit, az itt-ott mutatkozó fakó hófoltokat. Maguk mögé pillantva az addig megtett útjuk ötlik szemükbe: néma órák, napok, amíg felkapaszkodtak, legyőzve távolságot és magasságot. Egy fél élet, amíg eljutottak ide. Visszatekintve minden egyenesnek tűnik, mintha a kiválasztottak útját járták volna. Az mindig egyenes…
Felhők úsznak sebesen az égen, gomolyognak a szirteken, egy ködös felleg átbukik a gerincen, itt-ott fénypászmák sugároztak szerteszét, s a felhők néhol kitakarják a napsütésből a táj egy-egy darabját. Fennkölt látvány, békesség mindenütt. Itt a belső béke megtapasztalásának összes külső feltétele adva vagyon.
A tó tükrének kétharmada hó és jég alatt, és nem evilági kékség tükröződik a jégtáblák szegélyeinél – páratlan látvány. Balra indulva megkerülik azt a csenevész fű borította dombocskát, amely őrhalom gyanánt védi a tavat az illetéktelenektől.
Magas púp, egyik nyúlványa a vízpart felé kanyarul, szinte a víz mellé fekszik, egy másik meg hosszan a fölfelé hozó ösvényig nyúlik. Hátulról lehet csak megközelíteni, s hihetné bárki, kedélyes halom kínál kilátópontot a tóra. A halom teteje fura ívben görbül, kicsit lejjebb egy nyereg, majd onnan nyújtózik a víz felé lankásan a halom lejtője, meredekebben mint a túloldal, ahonnan felkapaszkodtak.
Ez a Sárkány.
Egyikük, az idősebb tudja. Távolabb oldalaznak, ahonnan rálátás nyílik a halomra. Halkan szól:
– Itt nem sötétség honol, az égben, fellegek között járunk. Árnyékaid azonban veled vannak. Ez a hely segít az árnyak legyőzésében. Gyere velem…
Megmutatja a Sárkányt. Elkeskenyedő farkát, amit a világ felé nyújt, farát, ahonnan közelíteni lehet, gömbölyű hátát, aztán a nyakát – ez a hullám, amit az előbb még csak nyeregnek láttak – aztán a víz felé nyúló fejét, ahogyan szemével pásztázza a kékes víztükröt, s most orrlikaiból nem lövell lángot – csöndes a jószág.
Ámul az ifjabb, fejet hajt az idősebb, és lassan megindul a púp és a víz felőli nyúlvány közti nyereg felé. Társa követi. A Sárkány zöldes nyakából pörsenéses pikkelyszerűen kitüremkedő sziklákra telepednek csöndben. Mielőtt szemüket lehunynák, észreveszik a túloldal hófoltját: mintha hatalmas tanúmadár ereszkedne a vízre, az ívesen olvadó hóvonulat a két siklásra kitárt szárnya, köztük formás feje és csőre, minek hegyéről csepeg a hólé. Táplálja a tavat?
Mozdulatlan elmélkednek. Szemük csukva, ilyenkor a világ megszűnik kifelé és megnyílik befelé. Rezzenéstelenek, de belül csatáznak. A Sárkány az ellenfél.
Felrémlik a múlt összes árnya, a hibák, gyöngeségek. A sok ártás, meg nem értés, külső ellenfelek, belső démonok. Csak a pillájuk rezdül, ha csapást mér rájuk az ellenfelük, vagy ha ők sújtanak a Sárkányra. Kard, viadal, sebek és bukások, már-már vesztes a csata, de végre a Sárkány nyakába vág a pallos, hörög a jószág, nem meghalni jöttek, vére bugygyan, verejték a homlokon, vonaglik a dög, minden erejüket összeszedve feltápászkodnak, végső rángással kimúlik a gonosz, egy csepp vére a vállukra hull, és a belső sárkány legyőzetett…
A zöld Sárkánydomb mindvégig szelíden viselte látogatói viadalát, megtestesítve az örök benső fenevadat. Ezrek győztek már a nyakán ülve, ezrek mélyesztették lelkiismeretük kardját a torkába, ezrek születtek újjá a viadalban.
És a tó, a Látóvíz mesélni kezd. Eddig csak a múlt pergett le a látogatók csukott szeme előtt, most a tó a jövendőt mutatja. Fényes, távoli képek, bizalom, világosság, melegség, igen, a kételyektől eljutni a szeretet birodalmáig…
Szemük nyílik, szedelőzködnek. Vége a mitikus küzdelemnek, marad a magashegyi környezet, a szelek süvöltése, az égi játék. A felhők rétegei közül próbál előtörni a Nap, végül győzedelmeskedik. Amikor az egyik réteg alól épp kibukkanni készül, közvetlen közelében a fellegek úgy rendeződnek össze, akár egy arc. Ezért látták a hegyi remeték az Isten képét a természet minden megnyilvánulásában.
Ha nem ismered a dermedt Sárkányt, csak a lankát látod, ha nem ismered a tó titkát, csak a vizet nézed. De nem látsz.