A szúfik gyapjúköntöst viselnek, a világtól való elfordulásuk jeléül, elnevezésük is az arab szuf, gyapjú szóból ered. Magam egy filc derviskalpagokat gyártó mesterrel találkoztam.

Ütött-kopott kapuzat, romlott festék, az udvaron senki, de meg sem állunk, máris kapaszkodunk föl a szűk lépcsősoron az emeletre. Sehol senki. Jobbra a műhely – nagy asztal, zsákok, rekkenő hőség a nyár s a filckészítő manufaktúra közepén. Néhány jelentéktelen bútordarab, asztal, körötte székek, helyet foglalunk.

Némi csöndes várakozás után belép a házigazda – olajos bőrű szúfi mester, ő egyben a kalpag-készítő. A bemutatkozás fölösleges, nem jegyezzük meg egymás nevét, de ez nem is szükséges, hiszen a beszélgetés eleve nem a világi síkon indult, hanem valami időtlenséget sugárzott.

– A külső változás jó, azzal kezdődik a belső változás… – mondja, és ebbe nem lehet belekötni, néha a helyváltoztatás, a feltételek átszabása megindít egy belső átalakulást is, kizökkenünk a kerékvágásból. – A víz, ha megáll, megposhad, és iszappá válik, ám ha mozog, ahogy tovább megy, új és új helyekre jut el, szép tájakat lát és sok mindent magába gyűjt. Egyre szélesebb lesz…

Lám, a szúfik képletes beszéde – megkezdődött a tanítás. A vízről beszél, de az emberlétről szól. Mintha közönséges hétköznapi beszélgetés volna, de nem, egészen másról van szó.

– Igen, filckészítő vagyok – ezzel ajkaihoz emeli az egyszerűbb, tejeskávé színű dervis fejfedőt, és édesen megcsókolja. – Mindent megcsókolunk, amink csak van. A gyapjú különleges anyag. A szúfi gyapjút visel; ha ezt viseled, meleged lesz, de védelmet is kapsz. A gyapjú köntösön nem hatol keresztül a kígyó vagy skorpió.

– A gyapjú feldolgozásához három dolog szükséges: a meleg – ekkor széles mosollyal körbemutat – a víz és a szappan. Ez kell ahhoz, hogy a gyapjúból filc legyen. És mert a gyapjú feldolgozása a lélek szimbóluma, a meleg a tekke, a kolostor, a víz a tisztaság, a szappan pedig az ember elmélkedése.

– És ez a másik kalpag? – kérdezem ártatlanul. Éreztem, a sötétes szürke, hatalmas, elágazó fejfedő kultikus tárgy, más, mint hétköznapi viselet.

– Az?! Az Sámsz! – fölemeli és megcsókolja ezt a kalpagot is. Nincs mellébeszélés. Nem azt mondja, hogy igen, ez olyan, mint Sámsz kalpagja, nem azt mondja, hogy ez a Sámsz-kalpag, nem, egyenesen azt állítja – ez Sámsz. Íme, a szúfi misztika egyik elemi példája – a dolgok egységének szembeötlő megfogalmazása: ahogyan egy jellegzetes, ámde mégis anyagi objektumban felfedez, nevesít valami egészen mást. Nem is Sámszot, a nyolcszáz esztendeje halott, de éppen ezért örökéletű titokzatos mestert, hanem a tanítómester archetípust, amelynek Sámsz is megtestesítője volt.

– Mindenkinek megvan a maga Sámsza. Külső tanító, belső Sámsz… mindenkinek megvan a maga tanítója. S a kalpag azért van az asztalon, hogy a belső gondolatot, amit a tanítóról dédelgetsz, kitedd az asztalra!

Lehengerlő tanítás, közbeszólásra látszólag van mód, de ellenvetésre valójában nincs.

– Mindenkinek megvan a maga Sámsza… Rúmí valósággal beleőrült Sámsz távozásába. Az elválás annyira kínozta, hogy még közelebb került imádott mesteréhez, valósággal azonosult vele. Késői verseit egyenesen Sámsz néven közölte, s úgy tartotta, saját személyében a hold, Sámsz személyében a Nap találkozott egymással. Rúmí a szívébe zárta rajongva imádott mester-barátját. S hogy ekkor Sámsz hol járt? Kívül talán a szír pusztákon, vagy a hetedik mennyországban, de szellemében bizonyosan Rúmí szívében élt. Az önfeladás, önmagunk feledése a szeretetben lehetséges…