Az egyensúlyt sokan arany középútnak nevezik, mások éppen középszerűségnek tartják. Mondhatnánk, a világ egyensúlytalan, pedig inkább csak arról van szó, hogy dinamikusan valósul meg a harmónia állapota. Ha az egyensúlyt a harmónia kifejezéssel próbáljuk értelmezni, magát a harmóniát is definiálnunk kell, és a harmónia nem más, mint a dolgok teljesedésbe menése a maguk metafizikai jelentésében is.

Az egyensúly vagy a harmónia feltételezése a mindenség kezdetére tereli figyelmünket: vajon békességből vagy feszültségből keletkezett-e a világ? Mindenki vágja rá a választ: ősrobbanás, táguló univerzum… Egy pénzérme nagyságú, gyakorlatilag végtelen sűrűségű anyagdarab indult volna láncreakció-szerű terjeszkedésnek? Ma csöndesebben szól a másik vélemény, a teremtettség álláspontja, pedig egyetlen sejt működése is sokkalta bonyolultabb, mint ami véletlenszerűen létrejöhetett volna. Hátha csak a Jóisten dobta magasba ezt a kozmikus érmét, s még mindig várja,

melyik oldalára esik: fej, vagy írás? Meglehet a duális világ természetéhez hozzátartozik a feszültség, és az elinduláshoz, a keletkezéshez, a mindenség kibomlásához kétségkívül szükség van energiára, mégis feltételezhetjük, hogy a végtelen nyugalom, a mérhetetlen transzcendens egyensúly folytatja a dualitás eme kísérletét. Máskülönben hogyan állhatna elő bármiféle egyensúly ebben a feszültségekkel terhes világban?

A dualitás két pólusa örök kiegyenlítődésben feszül egymásnak anyag és szellem, test és lélek, föld és ég, mulandóság és öröklét, árnyék és fény, rossz és jó ellentétpárjaiban. Az egyensúly békessége és a feszültség dinamizmusa között az arany középút megtalálása a fontos. Ahhoz, hogy viszonyítani s ezáltal arányosítani tudjunk, támpont kell. Archimédesznek is kellett egy pont, amelyből kimozdíthatta a világot, és Epikurosz is megjegyzi: „Ha az összes érzékelések ellen harcra kelsz, nem lesz alapod, amikhez viszonyítva megítélnéd épp azokat az érzékeléseket, amikről azt állítod, hogy hamisak.” (Alapelvek XXIII.). Egy indiai mondás szerint a dvárakai nagytemplom addig áll majd, amíg a Nap s a Hold az égen van – vagyis ebben a teremtésciklusban a hívek számára ez a szakrális épület egy ilyen biztos viszonyítási alap. Egyensúly a földön és az égben? Megállapodottság egy változó világban?

A természeti jelenségek nem szeretik a linearitást, inkább ciklikus folyamatok működését láthatjuk az örök viszszatérésben. Nem mindegy, honnan indul vizsgálódásunk: két kaotikus állapot között fedezzük föl a pillanatokra beálló egyensúlyt, vagy két egyensúly állapot között feltételezünk némi borulást? A diszkrét pontok, állapotok egymás után láncba rendeződnek, s előáll egyfajta rend, bizonyos egyensúly. Az egyensúly olykor eredménye, máskor szükséges összetevője a mozgásoknak. A természetben nincs egyetlen szabályos kör vagy derékszög sem, mégis tökéletesnek mondható. A létezés jelenségét pedig valószínűleg a hullám-jelleg és a fraktál jelenség írja le a legjobb közelítéssel.

Az egyensúly állapotához általában a mozdulatlanságot kötik, de ismerünk a mozgásban, változásban megnyilvánuló egyensúlyt is. Ha valamely változás időlegesen szünetel, azt is tekinthetjük az egyensúly részének: a kiáradás után viszszahúzódás, a mozgás után pihenés, megállapodás következik. Azt mondhatjuk, a mozgás és mozdulatlanság, a statikus és dinamikus állapotok szervesen feltételezik egymást, sőt, a konkrét helyzeteknél magasabb látószögből szemlélve az egyensúly és az egyensúlytalanság egyensúlyban van.

A természetnek ezt a rendkívül finom működését a temperamentumos ember minduntalan megzavarja, mintha kibillenteni akarná a természet harmonikus rendjét.