Azt, hogy mi a szent, mindannyian sejtjük, még ha megfogalmazni nem is mindig sikerül. Nem vitás, keverednek a fogalmak: spirituális, lelki, transzcendens, szent, szakrális… Talán nem is érdemes mindegyik kifejezést etimológiailag értelmezni, ameddig érezzük, mire is kell gondolni. Három alapvető lépcsőt különíthetünk el: az anyag hatókörén belüli, de annak határaihoz legközelebb álló dolgokat nevezzük el spirituálisnak, a szakrálisnak azokat, amik megszentelt célokat szolgálnak, s végül szentnek azokat, amik teljességgel túl vannak a világi normákon, még akkor is, hogyha a világban tapasztalhatók.
De mi a profán? Értjük, profán az, ami világi, anyagi, relatív természetű, továbbá közönséges, akár kegyeletsértő, durva, otromba, vagy avatatlan. Érdekes módon a profán nem önmagában, hanem a szentséghez viszonyított helyzetében létezik. A fan mindaz, ami a szentség körén belül esik, pro-fan pedig mindaz, ami ezen a körön kívüli, tehát nem szentséges, nem vallási, így avatatlan.
A szentségest és a nem szentet egymáshoz viszonyítják, egyiket a másikhoz mérik. Tegyük fel a kérdést: vajon a profán nélkül létezhet-e szent, s szentség nélkül lehetne-e nem-szent? Ahogyan a gyűlöletet tekintik szeretethiányos állapotnak, úgy a profán is csupán hiányos szentség volna? Talán nemcsak eredetében, hanem természetében és célirányultságában is érdemes megkülönböztetni a szentet és profánt. Ami szent, az a szentség céljait szolgálja, a profán viszont a nem szent céljait.
Mégis mint a fény és az árnyék kíséri egymást a két jelenség. Az archaikus világkép aranykultúráiban a mindenség szent szentségének eleven lüktetése mellett eltörpült a profanitás. Azonban változnak az idők, s bár a közvélekedés az emberiség fejlődéstörténetében gondolkodik, mások ebben hanyatlástörténetet látnak. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a szentség egyetemes érvényességéből lassan átcsúsztunk a profán mezőbe.
Az archaikus paradigma teljesség-látása helyett először megjelent a képes beszéd, a mítosz, amely valamely történetbe ágyazva igyekezett leképezni a mindenség történéseit s az ember hivatását. Lehet, hogy a mítosz nem pontos adatokat közöl, de helyes ismereteket közvetít: az erény ugyan viaskodik az árnyékkal, de végül mindig győz, s az embernek a világosságot érdemes szolgálnia. Ebben a korban még alig volt helye a profánnak, de amikor a vallásos világnézet vette át a domináns szerepet, megjelent a jó/rossz pólusossága, majd a bűn és kárhozat rettegett fogalma. Igaz, ezek még mindig a szentségre reflektáltak, de inkább fenyegetően, mint biztatóan.
Amikor aztán a vallásos világnézetet kezdte kiszorítani a természettudományos paradigma a maga fundamentalizmusával, lassú haldoklásnak indult a szentség. Tán ezért mondta Nietzsche, hogy Isten meghalt… – de azt már elfelejtik idézni, hogy …és mi öltük meg.
A világ azonban továbbra is változik s egyre többen érzik a szentség hiányát. Nem a mitikus múltat, vagy az elvakult bigottériát hiányolják, hanem a szentség felismerésének nemes látásmódját. Ember, világ, Isten – a mindenség minden elemében föl kellene fedezni az egyetemes szentség jelenlétét.
Kezdetben egypólusú volt az ember látása: csak a szent létezett. Aztán a meghasonlottságban kettéhasadt a mindenség, szentre és profánra. A hasadás mintha maga alá akarta volna temetni a szentséget, hogy maradjon csak a profán. De a spirituális korszakváltás megfordítja a tendenciát, újra győzedelmeskedni látszik a szentség. A fölelevenedő szakralitás immár kétszeresen az: természeténél fogva szent a mindenség, aminek az ember tudatában tükröződő képét is a szentség aurája lengi körül. Így a profán helyett, sőt a szent és profán helyett marad: Szent és Szent…