Elemek

Az elemek tana nemcsak a kémia tudományának izgalmas része. A természettel harmóniában élő aranycivilizációk mindegyike foglalkozott az elemek, mint világalkotó tényezők tanával. A görögöknél a négy elem a föld, víz, tűz és levegő, ezekhez Indiában ötödikként a finomabb természetű étert sorolják hozzá, míg a kínai hagyomány a föld, víz és tűz mellé a fát és a fémet veszi föl. A föld, a víz, a levegő és a tűz elképzelhető egy piramis-alap négy sarkaként, az ötödik elem, az éter pedig megfeleltethető a piramis csúcsának, ez tartja össze a rendszert, s mintegy magába foglalja az összes elemet.

Föld, víz, tűz, levegő, éter, elme, értelem és hamis ego – e nyolc képezi az Én különálló anyagi energiámat. Eme alsóbbrendű természeten túl létezik egy felsőbbrendű energiám, az anyagi természettel küzdő élőlények, akik fenntartják az univerzumot. (Bhagavad-gítá 7.4-5.)

A természetet a mindenség passzív tényezőjének tekintik. Női minőséget, befogadó jelleget tulajdonítanak neki, hasonlítják a méhecskét hívogató lótuszvirág kelyhéhez is. Másutt a természetet aktívnak, de vak tényezőnek tekintik, amihez az egyébként passzív szellem, mint férfias jellegű tényező járul, így a kettő magasabb szintéziséből nyilvánul meg az elemek révén a földi élet.

A mindenség ősállapota az elemek egyensúlyát feltételezi. Az élet harmonikus működéséhez mindegyik elemre szükség van: szilárdság, viszkozitás, energia és levegő nélkül nincs élet. Az élet azonban feltételezi az arányok tudományát. Ha bármely elemből túl sok vagy túl kevés áll rendelkezésre, az nem használ. A középarányos az elemek esetében a harmonikus működés szükséges feltétele. A föld, víz, tűz és levegő alkotó elemek ha elapadnak, akkor terméketlenség, aszály, hideg és fulladás a következmény, ám ha elszabadulnak, abból földrengés, vízáradat, tűzvész és szélvihar lesz. Az elemek egyensúlya nyújt lehetőséget a léleknek földi útja befutására.

Arisztotelész