Véglegesen szétválni látszanak a szellemi ember és a biológiai ember lehetőségei. Van-e megoldás erre a hasadásra? Vagy a szent aszkéták tökéletes felsőcsakrás rezonanciában élvezik az örök életet az elíziumi mezőkön, a biológiai embernek pedig marad a sárdagasztás a földi siralomvölgyben? Aligha várható, hogy a kényelmen nevelkedett, hitét vesztett, agnosztikus és materialista ember hirtelen megvilágosodott szentté váljék, aki már lerázott minden földi hívságot.
A szellemi ember és a biológiai ember képviseli a legmagasztosabb és a legelesettebb emberi helyzetet, s ez a helyzet a középpont körül fordulhat meg – és ez a szívközpont.
Az ember két szélső csakrája – a föld elem jellegű gyökércsakra, illetve a magasabb intelligenciát tükröző koronacsakra – az ember összetett karakterét tükrözi. A jóga bölcselete szerint az ember duális természetű lény: isteni eredetű, tudatos lélekszikra (ezt képviseli a koronacsakra), amely a földben gyökerező testbe van zárva (ez a gyökércsakra szimbolikus jelentése). Vagyis a legfinomabb szellemi-spirituális szubsztancia mintegy beledermed a legtömörebb anyagi valóságba.
A gyökércsakrában az életerő egy föltekeredett kígyó alakjában pihen. Ez a kundaliní-sakti, ami bizonyos gyakorlatok révén fölszítható, s így az ember energiája egyre magasabb szintre emelkedhet. A földi lét az emelkedésre való. Az egyes csakraszintek között a szív-tájék könnyed, légies ereje teremthet összhangot, ha az ember érzelmi központja spirituális szempontból már kellőképpen tiszta.
A gerincoszlop jogarbot is, amelynek csúcsán a tobozmirigy az úr – vagyis az ember központi szellemi oszlopán nyílik a megvilágosodás lehetősége. Máris előttünk Dionüszosz botja, a borostyánnal és szőlőgallyal átfont, felül fenyőtobozban végződő thürszosz. Dionüszosz a bódulat eksztázisában élte meg az élet lényegét, misztériumiskolája az élet és halál küszöbének megkísértésével próbált belekóstolni az öröklét italába. Egyfajta átminősülés ez, amikor a misztérium gyakorlói a megélés szintjén átlényegülnek a dionüszoszi minőségbe, szemben a delphoi jósdában végbemenő megszállottsággal, ahol a rátermett készségek megtestesítője, Apollón birtokba vette jósnője tudatát és rajta keresztül nyilatkoztatta ki sorsfordító jóslatait.
Adódik a gerincoszlop és a hermészi kaduceus-pálca hasonlata is, ahol egy pár kígyó fonja körül a botot. A jóga bölcselete szerint a gerincnél három energia csatorna található, a gerincvelőben a központi szusumna, jobb kéz felőli oldalon a szoláris, kifelé irányuló, a bal agyféltekével kapcsolatos pingalá, bal kéz felőli oldalon pedig a lunáris, introvertált, jobb agyféltekés idá vezeték. Ezek szintén többször keresztezik egymást, s hasonlítják őket a három szent folyamhoz is, bal oldalon a Gangesz, jobb oldalon a Jamuná, középütt pedig a misztikus Szaraszvatí. E folyók szimbolikus megfeleltetése a Tudat (Szaraszvatí), a Lét (Gangesz) és a Szeretet (Jamuná).
Ha pedig az energiavezetékek eme folyókként történő értelmezéséhez hozzátesszük, hogy magát a gerincoszlopot a világ közepét jelölő Méru-hegyhez is hasonlítják, akkor máris egyfajta paradicsomi kép áll előttünk a szent heggyel és a világtájak felé induló ősfolyókkal.
Jakob Böhme egy másfajta oszloprendszert ismertet a szimbolikus emberi szervezeten belül, mégpedig egy terebélyes fát. „A szívben gyökerező fa az Istenség Tüköréből sarjad, s az Értelem szféráján keresztül az Érzékek szférájáig nyújtja ágait. E fa gyökérzete és törzse az ember isteni természetére emlékeztet, amit spiritualitásának nevezhetünk, a fa ágai ennek az isteni természetnek az elkülönült részei, s az ember individualitásához foghatók, míg a falevelek tünékeny jellegük miatt a személyiséghez hasonlíthatók, hiszen a személyiség saját isteni forrásának gyakorlatilag egyetlen vonásában sem osztozik.”