Tudatos elménken másodpercenként 7 bit információ halad át, míg a tudattalan elménken 55 billió bit! Képesek vagyunk-e irányítani, kontrollálni ezt az áradatot? Aligha. A tudatos elme nem rossz eszköz a megismerésben, de kapacitása eltörpül a tudattalané mellett. Vagyis az embernek a tudatos intelligenciáján túl rendelkezésre áll egy további eszköze, az intuitív, spirituális értelme, amely nagyságrendekkel átfogóbb és finomabb eszköz, mint a kognitív működés. A tudatos elme mindannak a vizsgálatára alkalmas, amire rálátása van, tehát ami az elménél „alacsonyabb” szinten áll, viszont az elménél magasabb, finomabb jelenségek vizsgálatára éppen az intuitív, tudatalatti – vagy éppen tudatfölötti – elme az alkalmas eszköz. Ez a hihetetlennek, sőt nem létezőnek tűnő készség legtöbbünk esetében fölfedezetlen terra incognita. Idevág Hérakleitosz gondolata: „Az ember lelke távoli ország, megközelíthetetlen és földeríthetetlen.” Feltételezhetjük, hogy a birtokba vett tudatos egyéni önvaló képes kapcsolatba lépni a Múlhatatlan felsőbb értelemmel, az isteni intelligenciával. Más szóval

az ember a lelke révén ismerheti meg a Lelket, mert az isteni tényeket csakis hasonló természetű készség révén közelítheti meg az ember.

Elme (manasz) – belső érzék, a tudatnak a külvilággal érintkező felülete, a tetszés-nemtetszés keretei közt impulzívan reagál az ingerekre, fő funkciói a gondolat, az akaraterő és az érzés.

Értelem (buddhi) – intelligens tudat, felülbírál, kontrollálja az impulzív elmét, higgadt irányítója a tudati működéseknek, a kozmikus értelem személyes, egyéni leképeződése.

Öntudat (ahamkár / aham) – az anyag befolyása alatt, torzult formájában „csinált én” vagyis téves önazonosítás (amikor az örök individuális egyéni tudatszikra a mulandó és változó, anyagi meghatározottságú személyiséggel azonosítja magát), az anyagi lét gyökeres oka, tiszta formájában (aham) tiszta öntudat, az egyéni lélek örök identitása.

Tudat, értelem (csitta) – a legszélesebb tudat-mező

Általánosságban a felszíni tudatosságunkat meghatározó hiedelmeink irányítanak bennünket, mindaddig, amíg a magasabb, transzcendens valóságnak nem szenteljük magunkat. Egy bizonyos befolyástól – jelen esetben az anyagi impressziók és külszíni tudatosság befolyásától – úgy szabadulhat az ember, ha egy másfajta, tisztább, magasabb és erősebb befolyásnak rendeli alá magát. Irányítani nem vagyunk képesek sem a külvilág egyre szaporodó információ-áradatát, sem a tudatalattiban zajló folyamatokat, de egy esélyünk mégis van – megtisztíthatjuk a tudatunkat. Ez a misztika művészete.

A misztika egyszerre kötelem és szabadság. Az igazi misztikus élmény sokkal magasabb szintű kötelezettségvállalást eredményez, mint bármi más a világon, egyszerűen a magasabb valósághoz láncolja az embert. Ezzel látszólag elvész az egyén szabadsága, de valójában ekkor bontakozik ki igazán. Vagyis a vélt szabadság önkéntes feláldozása lesz a magasabb szintű szabadság záloga.

Mit remélhet az ember a világ mögöttes rendjének felismerésétől? Nem csupán egyszeri spirituális élményt, ami esetlegesen békésebbé és bölcsebbé teszi életét. Kialakulhat egy olyan felelősebb, a mindenség rendjével harmóniában álló életvitel, amely kevesebb ellenállást kelt maga körül, s így átjárhatóvá válik a lét labirintusa. Mindenekfölött azonban egy olyan lehetőséget nyer az ember, amivel bármikor rácsatlakozhat a magasabb világ hullámhosszára – nevezzük ezt akár pszi-mezőnek, megvilágosodásnak vagy eleven és szeretetteljes istenélménynek.