Légy hű önmagadhoz! A közismert mondás érthető és félreérthető. Amikor félreértik, a felfokozott önközpontúságról szól, amikor jól értik – nos, azt komoly lelki munka előzi meg. Ahhoz, hogy valódi önmagunkhoz lehessünk hűek, le kell fejteni mindama rétegeket önazonosságunkról, amelyek hamisak, tévesek vagy fölöslegesek. Meg kell vizsgálni, mi vagyok, és mi nem vagyok?
Az első öntapasztalat a testi mivoltunk. Jóllehet a tudat révén látunk rá testi létünkre, de a test annyira elementáris tapasztalatot jelent, hogy elfed minden egyebet. A testi identitás filozófiai értelmezése a mindenség anyagösszességével azonosítja az embert. Mégis furcsa gondolat, hogy az anyag, a sár egyszer csak gondolkodni és érezni kezd, és magyarázatot keres saját létére. Ezt mégis inkább a szellem képes megtenni, így tévedés, hogyha a szellemi létező az anyaggal azonosítaná magát. De igaz, ami nem lelki, az nem képes megmutatni a lelket.
Ha az érzékeléssel azonosítod magad, s lényednek ehhez a szeletéhez akarsz hűséges lenni, érzéki ember lesz belőled. Pedig mondják, a lélek ugyan érzékelhető, mégis érzékfeletti természetű. Fuvallat, sejtés, belső érzés – kezdetben homályos fogalmaink vannak.
Újabb réteg az elme, amely a gondolkodás, az akaraterő és az érzelmek központja. Az elme olykor jó barátja, máskor ellensége a léleknek. Amikor barát, jó tanácsokat súg, amikor ellenség, inkább kétséget és kételyt támaszt. De az ember a mulandó gondolatain és érzésein túl az egyetemes tudat szikrája.
A mulandóság tudatával is le kell számolni. A halálfélelem korlátozott tudatállapotával szemben az örökkévalóságtudat a segítség: földi halandó helyett égi halhatatlan vagyok. Mindeme létsíkokat felöleli és összegzi a hamis öntudat, de ezt legföljebb a gyöngébbik énünknek tekinthetjük, ahonnan elrugaszkodva érdemes volna végre igazi önmagunkkal találkozni. Önmagamtól – jómagamig…
Vagyok-e a tetteim? A cselekedetek ékesebben beszélnek, mint a szavak, és bár felelősek vagyunk a tetteinkért, mégis számtalanszor igyekszünk elhárítani ezt a felelősséget. Ez alól azonban csak egy mentség van, hogyha nem a világi, hanem az isteni rend szerint cselekszik az ember, ha lelki aktivitást fejt ki. Többen élnek és ítélnek a test szerint, mint a lélek szerint.
Önmarcangoló pillanataiban az ember a rossz tulajdonságaival azonosul, megfeledkezvén eredendő transzcendens tulajdonságairól. Az eredendő bűn mellett eredendő ártatlanság is létezik. Újabb réteg az elvárások rendszere. Sokakat mások elvárásai tartanak egyszerre fogságban és működésben. Az elvárás nem önmagában rossz; egy nemes személy emelkedett elvárásainak érdemes megfelelni. A gond az, ha nem sikerül belső értékrenddé tenni a jó források helyes elvárásait. Hamis elvárásoknak hitelesen megfelelni hamisságot eredményez, jó elvárásokkal szemben a félsiker is siker.
Az ember identitásában a családi viszonyai és a munkája, hivatása roppant fontos szerepet tölt be. Bemutatkozáskor a nevét, a munkáját és családját említi az ember, pedig a világi, családi kötelékek mellett az isteni családnak is része mindenki. A világi helyzetek mindig viszonylagosak, a hamvas ifjúból gyorsan ráncos vén lesz, minden változik. A relatív identitásokkal szemben a végső azonosság azonban nem változik, az maradandó.
Aki bölcselkedve keresi önmagát, mondhatná: minden vagyok és semmi, míg a megvilágosodott azt mondaná: a mindenség része vagyok.
Légy hű önmagadhoz? Értsd jól, légy hű az anyaggal szemben lelki mivoltodhoz, a mulandó testtel szemben a maradandó lelki énedhez, az ostoba elvárásokhoz képest lelki önmagadhoz, korlátaiddal szemben ragyogó lelki vonásaidhoz, világi hivatásoddal szemben égi elhívásodhoz. Légy hű, légy nemes, légy igaz!