Ahogy a városból elindultak, csak hűvösnek tűnt az időjárás, télies, de nem igazi tél. Mire felkapaszkodtak a hegyre, valódi tél fogadta őket. Bokáig érő hó, zúzmara a fákon, amit a heves széllökések levernek a kopasz, dermedten gémberedett ágakról. A moréna köveit fehér paplan borítja, puhán elveszi a kőgörgeteg kyklopszi rettenetét. Ismerős a járás, tudják, merre induljanak, nem először járnak itt. Télen mégis minden más.
Az ezerszer bejárt ösvény most idegennek tűnik. Ami tavasszal hívogató, most visszarettent. Az ösvényre dőlt faóriások mintha vészteljes jelzések volnának: eddig és ne tovább! Persze átmásznak rajtuk és haladnak, eltökélten. Erre szükségük is van, a szél mint mindig, most is szembe fúj, cibálja a kabátot, bebújik a ruha alá, dermeszti a tagokat. Egy-egy vétlen lépés ölnyi mélyen szakad a hófödte mélyedésekbe, de a patakot nem hódította még meg a fagy. Csak a mederszéli köveket cifrázza jégszegély.
Kevés a fény, a hófúvás még azt a keveset is elvenni igyekszik. A kitaposott utat már rég maguk mögött hagyták, csak a fák szegélye jelzi az ösvényt. Szűz hó – még senki nem tiport rajta. Ez jó érzés is, meg fáradságos is. A járt út kényelmes és unalmas, a nem járt rejtelmekkel teli és eseményekkel terhes. Néha morognak a hegyek, a fenyők susogása erősebbé válik, a szél fölkavarja a havat. Minden összeesküdni látszik ellenük. A távolság meg mintha megsokszorozódott volna. Százszor hosszabb, mint eddig bármikor.
A szél, mintha lazítana a szaggatáson, melegebb nem lett, de talán kevésbé heves a támadása. Remélik, már közel járnak, mégis ismeretlennek tűnik a környék. Egy perc vizsgálódás után indulnának is tovább, de nem, ez az! Megérkeztek. A szél süvítése hirtelen a szférák zenéjére vált, a gomolygó fellegek megnyílnak és előtör a fáradt napkorong, pillanatnyi béke a megpróbáltatásban. A küzdelmes gyaloglás után végre megérkezés, nemcsak testi mivoltukban, hanem lelkükben is.
A hármas facsoport. Lehetne magányos, vagy páros is, de nem: három sarjad egy tőről. Ide igyekeztek, ehhez a tőhöz, ehhez a törzsökhöz. A legvaskosabb a számukra az Isten képmása, a közepesen fejlett a megszemélyesült tanító, míg a hó súlyát legnehezebben tűrő a növendék, az örök ember, ők maguk.
Nem a visszaút fáradalmaitól hajtva, inkább a szertartás vágyától ösztönözve előkerül tűzszerszám, füstölőszer, mécses. A szél megengedő, hagyja meggyújtani a tüzet, biztosan tudja, hogy a tűz nyomában neki is szabadabb útja lesz. A fák tövét vastagabban burkolja a hó, ahogy körülállják a három fát ők hárman, mélyebbre süpped a lábuk a hideg takaróba. A hideg fehér paplanra teszik a mécsest, még nem olvaszt kürtőt magának, meg tudják gyújtani füstölőiket. Azt is a hóba tűzik, aztán összekapaszkodnak. A hidegben nyújtózniuk kell, hogy elérjék egymás kezét, az ágakról a nyakukba roskad a hó, de nem számít. Együtt vannak, ők hatan… Egy darabig csak állnak, egymásba kapaszkodva, a fákhoz odasimulva, dacolva a zord külvilággal. Belül egyre melegebb lesz, valami átsugározza őket. Aztán elszakadnak a fáktól, és tétova, apró mozdulatokkal, majd egyre határozottabb lépésekkel körbejárni kezdik a látóhely fáit. Letiporják a havat, ropják a táncot, velük forog a világ…
Hirtelen oda a béke, meglódul a szél, elszabadul a förgeteg, morajlanak a fák. Vége, indulniuk kell. A hegyek és a látóhely három fája elfogadta imáikat, hódolatukat és fölajánlásaikat. A gyertya lángja rég kilobbant, de a fénye még ott ragyog a fák tövében és az ő szívükben. A füstölők belefulladtak a hó mélyébe, de illatukat föláldozták, az célba jutott. Kérdéseiket szó nélkül elmondták, szándékukat kifejezték a mozdulatok, minden rendben van. Visszafelé nehezebb lesz, és mégis könnyebb.
Szó nélkül szedelőzködnek. Homlokukon végigfolyik a felhők mögé bújt téli Nap ezüstje, megfürdeti drága fényben az arcukat, beragyogja szívüket. Az erő, az összetartozás… Igen, amit keresel ember, az létezik! A világ mindig elérni akar dolgokat, a tudomány világevolúcióban gondolkodik, de a bölcsek tudják, nem elérni, hanem visszatérni kell, nem megváltoztatni kell a világot, hanem apokatasztasziszra van szükség: vissza kell állítani a rendet. Az Isten, a tanító és az ember rendjét…