A változások sokszor észrevétlen mennek végbe. Nyár derekán nem gondolnád, hogy a sötétség percenként lopja el a nappalok hosszát, mígnem egyszer csak azt veszed észre, hogy a világosság fölött győzni látszik a sötétség. Mintha cseppenként fogyna az idő, apránként fogyna a fény – ez veszteségnek tűnik. Első pillantásra észrevétlen veszteségnek – csak egy perc, de lassan elhatalmasodik a fogyás.
A sötét erők másként látják, nekik a nyár dereka a fordulat, onnantól fogva remélik saját győzelmüket. Végre télen örömünnep van náluk: Győztünk! – kiáltják, amikor végképp lerövidültek a nappalok és a legmélyebb pontjára sülylyedt a Nap. Lopakodva érkezik a sötétség, először észre sem veszed, hogy lustán egy perccel később kél a Nap és egy perccel hamarabb tér nyugovóra. A civil alkony erőt vesz a szakrális világosságon, és fél év alatt öt órát is veszít a világosság a sötétséggel szemben.
Képzeld magad elé a földgolyót, egyik oldala fényben, a többi része árnyékban. Lásd meg a sötétség és világosság szinuszosan egymást váltó görbéjét, ahogyan
egy sötét palást, egy fekete sima bársonytakaró elfedi a földgolyó egyik felét, és szabadon hagyja a másikat.
A tapasztalati és a mitikus időszámítás nem esik egybe. Az egyik 365 nappal számol meg néha szökőnapokkal, a másik 360 nappal. A világi időtől egzaktságot várunk, noha a természet dolgai mindig képlékenyek, így nem csoda, hogy néha az atomórákat is utána kell állítani az idő tényleges múlásának. Ezért a remélt pontosság helyett marad egy viszonylagos pontatlanság. Ezzel szemben a mitikus időszámításban megengedhető volna a pontatlanság, ott azonban mégis minden pontosan a helyén van: az év 360 napos, a nappal 12 óra hosszú, akárcsak az éjszaka. És bár állandó a párharc, a verseny a fény és az árnyék között, mégsem kétséges a viadal kimenetele.
Melyik az erősebb, a sötétség vagy a világosság? A sötétség képtelen elfedni a világosságot, de a fény hiánya felidézi a sötétséget… a sötétség függvénye a világosságnak, míg a világosság sohasem függvénye a sötétségnek. Ezért a bölcsek nem remélik a világosság győzelmét, hanem tudják, ezt a csatát már megnyerte a fény.
Mindhiába, a sötétség bekebelezni látszik a világosságot. Szimbolikus győzelme sokkal aggasztóbb, mint a sötétség tényleges térnyerése. Az eszével tudja az ember, hogy majd jő a világosság, a bölcsek elmondták, már győzött is. Az árnyék és sötétség uralmakor mégis nehéz bizakodni a világosság győzelmében. Eszköztelen az ember, nem képes magasabbra emelni a Napkorongot, nem képes meghosszabbítani a nappalokat, és az éjszakákat sem tudja megkurtítani. Hiába minden mesterkedés, kiszolgáltatott az ember, túlnő rajta a sötétség.
Most hanyatlóban van a világosság… A déli nappálya, amikor a nyári napforduló tetőpontjától elindul dél felé a Nap, a fényveszteség időszaka. Az ősök útjának nevezik ezt a pályát, ami a sötétségbe, füstbe, az újholdas időbe és az alsóbb világokba vezet. És bár fokozatos, lassú a hanyatlás, megállíthatatlannak tűnik. Nem rohamos, mint a lejtőn lefelé haladó kordé mozgása, hanem következetes, aprólékos veszteség, ahogyan az ember ideje múlik. Egyre kevesebb marad. Ez az idő- és fényhanyatlás olyan súlyos, hogy a Nap a mélypontot elérve szinte nyugvópontra, mi több, holtpontra jut, mintha beleveszne a sötétségbe. Meghalt a világosság – legalább olyan súlyos kijelentés volna, mint Nietzsche mondása: Meghalt az Isten… – amit még csak-csak ismerünk, a folytatását már kevésbé: …és mi öltük meg.
Milyen szomorú volna, hogyha azt kellene mondanunk: meghalt a világosság – és mi öltük meg… Ennél már csak az volna végzetesebb, hogyha tudatunk belső horizontján is lemenne a Nap, meghalna a világosság… Ez volna a végső elsötétedés.