A sötétséget szinte mindig fenyegetőnek tekintik. Vakság – a látás hiánya, szellemi sötétség – a tudás hiánya, tudati elsötétedés – a megvilágosodás ellentéte, pedig árnyék csak akkor létezik, ha világosság van…
A hanyatlóban lévő világosság eléri mélypontját és ott időzik egy darabig. Gondolnád, a mélypont csupán egy kitüntetett pont, ám valójában három napos a mélypont, a legördülés, a lent maradás és az elrugaszkodás ugyanúgy a sötétségben megy végbe. A mélypont uralja azt a napot, ami előtte van, és azt is, ami utána következik, de uralma csak karnyújtásnyira terjed ki, még korábbra és későbbre már nem terjed ki, nincs igazi hatalma.
Most mégis minden visszavonul, elcsöndesedik, sötétségbe és hidegbe burkolózik. Legördül a Nap a szoláris lejtő aljára, s ott megpihen. A mélypont a delelő csúcspontjától a legtávolabb eső, legmélyebben fekvő pont, a fény teljességétől
való eltávolodás legszélsőbb kitérése, vagyis a teljességtől mért legnagyobb eltávolodás, a teljesség hiánya, de mondhatjuk úgy is, a hiány teljessége. Ám a világosság ideje nem múlik, hanem telik, mert a mélypont nyugvópont is, olyan helyzet, ahonnan el lehet rugaszkodni. Ezért ez a legszélsőbb kitérés egyben a visszatérés kiinduló pontja is, és akkor tudja igazán az ember, melyik út visz fölfelé, hogyha lent van, nagyon lent.
A mélypont szélsőség, de nem végállomás. A mélypont, a nyugvás szükséges ellenpólusa a tetőpontnak. Mi készülődik a sötétben? A homály, további tompaság? Ködök és árnyékok? A végpusztulás, megsemmisülés, a végső kilobbanás? Végtelen mélység születik a sötétség vajúdásából? Tudod jól, nem így van. Kitelik a homály ideje, beteljesedik a sötétség sorsa, és a hamu alatt szunnyadó parázsról is újra fellobban a láng. Nem, ne hidd, nem a sötétségből születik a világosság. Ugyan a tagadás mindig népszerűbb, mint az állítás, mégsem a sötétség a fény forrása.
Hiába kerül legtávolabbra a fény teljességétől, a nyár közepétől a Nap, egészen a tél legzordabb, legsötétebb napjaiig, éppen ettől a legtávolabbi, legsötétebb ponttól indul vissza győzelmes útján. A világosság teljességétől mért legtávolabbi kitérés lesz a visszaindulás kezdőpontja. „A visszatérés kezdete tehát az, ami a leghiányosabb, vége pedig az, ami a legteljesebb” állítja Proklosz, és hajlamosak vagyunk bizakodni megállapításában. Reménykedünk, a sötétség ellenére is.
Triviális, mégis érdemes felidézni a gyertya példáját. Mindenre képes előkészületi állapotában a gyertya fehér, hűvös, viaszos, élettelen. De nemcsak a kanócot rejti magában, amely mint egy vezérfonál alkotja rejtett kincsét. Ennél több is rejlik a gyertyában. A gyertya anyagában ott a fény ígérete. A viasz legyőzi önmagát, önfeláldozása folytán tömörsége folyékonnyá válik és megszüli önmaga sokszorosan magasabb oktávját, a fényt. Világosság lesz a tompa anyagból, tűz – a földből. Mindaz, ami a gyertya volt, megsemmisül, átminősül, anyagában is, szellemében is. Az anyagból fény lesz, a szellemből, a fény ígéretéből pedig valóság, maga a világosság. Alkímia? Kvantum-ugrás? Transzszubsztanciációs metamorfózis? Avagy példa a te számodra: fénnyé válni egészen?!
Ijesztő távlat avagy egyedüli szent hivatás… Mi marad a gyertyából? Csak egy darabka az elszenesedett kanócból, talán egy-két dermedt viaszcsepp. Mint a buddhista lámák hamvasztása után megmaradó gyöngy-ereklyék, vagy az el nem porladó keresztcsont.
És mi marad a leégett gyertya után? Meglehet, visszatér a sötétség, de köntöse már megszaggatva, ereje megtépázva. Már sohasem lesz olyan erős, mint annak előtte. A sötétben is megmarad a világosság ígérete. Mélypont három napig – magaspont egy örökkévalóságig.