Ősz. Vöröses levelek, sárga foltok, tarka-zöld háttér, csöndes idő. Festői a folyó túlpartján a szemközti domboldal, nem a vad összevisszaság, hanem a háborítatlan rend sugárzik. A folyócska kiszélesedik, öble homokpadot érint, távolabb, a nagy köveken túl zúgó, ott csobog, zajong a víz, hangja messzi elhallatszik. Én a nagy kövek egyikét választom a letelepedéshez, s egyszerre meglátok egy levelet. A víztükör szinte háborítatlan, egy-egy molnárpoloska ugrik csak a vízen, mégis minden mozgásban van. A víz a zubogó felé tart, láthatatlan, észrevétlen mozgással. A levél megindul. Dehogy, régóta úton van, amióta csak lehullott, csak én észlelem most a mozgását. Látszik, úszik a víz felszínén, viszi a láthatatlan sodrás. Mint a sors. Észrevétlen, de ellenállhatatlan mód érvényesül. Lassú útja a végzete felé viszi a levelet. Nincs eső, ami a víztükör felszínébe csapódó csöppjeivel elterelje, sem szél, ami visszafordítsa; nincs kő, amely a part felé irányítsa a sodrást, nincs ág, amin fennakadjon, nincs ember, aki közbeavatkozzon. Talán az angyalok sem erre tekintenek most.

És a láthatatlan húzóerő magabiztosan viszi a levelet. Költői is lehetne a pillanat, ha nem végzetesen tragikus volna, ha nem a kétszeres elmúlást idézné meg. Hullott falevél sodródik a zubogón át a mélybe… és eltűnik.

Annak idején Buddha egy szilkét bocsájtott a folyóvízre, mondván, ha fölfelé, árral szemben úszik a szilke, akkor bizonyosan eléri a megvilágosodást. A szilke fölfelé indult, és Buddha elérte a megvilágosodást.

A folyómenti emberek tudják, hogy közvetlenül a part mentén másként áramlik a víz, lassabban halad, sőt olykor ellenirányban, visszafelé is mozog. Fizika, áramlástudomány, mondja a hitetlen ember. Fizika, igen, meg egy csöpp varázslat, mondod te. Buddha nem az áramlástan művelője volt. Igaz-e a legenda, nem számít. Én azt mondom: színtiszta varázslat…

Ekkor veszem észre a második falevelet. ő nem a sodrással jön, az öböl felől indul, még lassúbb mozgással, mint a korábbi. Más sors? Nem a zúgó, nem a mélybe hullás, nem a kétszeres elmúlás? Szinte a víz felszíne alatt kúszik, mozdulatlanul mozdul a levél, anélkül hogy a felszín megrebbenne. A vízfelszínen tükröződő kövek világos tónusú árnyképei elmossák a levél foltját, csak később, a sötét felületeken tűnik fel ismét. Hol elveszni látszik, hol újra fölbukkan. Behunyom a szemem, nem akarom látni a levél pályáját. Az nem kehet, hogy ugyanúgy végezze… ám a láthatatlan sodrás a nagy, akadályt jelentő kövek közt is viszi magával, húzza a levelet. Más pályán, de ugyanúgy végzi…

Mélyen hallgatok. A víz csobog, a kövek hallgatnak, az ég felhőtömege mozdulatlan.

Aki ismeri az Igazságot, bárhol és bármikor elhagyhatja a testét, nem számít az idő és a hely. Olyan ez, mintha egy elszáradt levél lehull a fáról. Hogyha e falevél egy szent folyóba hullik egy szent zarándokhelyen és áldásos pillanatban, avagy egy nem szentséges és tisztátalan helyen egy baljós pillanatban, az sem áldást, sem balszerencsét nem hoz a fára. Az Igazság ismerőjét nem kötik a test elhagyására vonatkozó szokásos megkötések: mely pillanatban és milyen helyen adja föl a hús és szenny porhüvelyét. Mert a fölszabadulás nem a test elhagyása, hanem a tudatlanság legyőzése. (Sankara: Vivékacsúdámani 556-560).

Lennék kő, és lennék folyó, lennék égbolt és lennék víztömeg. Lennék szent hely vagy lombját hullató fa, lennék szélforgatag, s lennék szemlélő a vízparton, lennék bármi, szívesen… De nem lennék falevél, sem egyik, sem másik, vízen úszó, enyészetbe tartó…