A születésétől fogva világtalan embernek nehéz elmagyarázni, milyen a fehér szín. Épp ilyen lehetetlen feladat Isten létének bizonyítása – ámde nemlétét hasonlóképpen lehetetlen bizonyítani. Még pontosabban a pro vagy contra érvek akkor működnek, akkor tűnnek érvényesnek, hogyha az ember bizalommal elfogadja azokat, belehelyezkedik abba a világlátásba, amelynek keretei közt megállják a helyüket.
A teológusok mégis próbálkoztak Isten létének bizonyításával, az istenérvek megfogalmazásával. A célképzetből levezetett teleológiai istenérv szerint a természet célszerű rendjéből kikövetkeztethető egy e rendszerért felelős, első és legfelsőbb lény, valamint egy végső és mindent átfogó cél (telosz – cél, logosz – tan). A kozmológiai istenérv a világmindenség létéből következtet Isten létére: mindaz, ami meghatározott vagy véletlenszerű, visszavezethető valamely okra, aminek szintén van egy meghatározó oka, s így tovább, de hogy az oksági láncolat egyáltalán működhessen, a végén kell álljon egy feltétlen, abszolút, önmagában szükségszerű ok – vallotta Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás.
Végül az ontológiai istenérv szerint Isten csakis tökéletes és szükségszerű lényként gondolható el, s a tökéletességhez és szükségszerűséghez hozzátartozik a létezés, így tehát Isten létezik. Canterbury Anselm (1032?-1109) szerzetes, az egyház doktora fogalmazta meg ezt a költői lendületű ontológiai istenérvet.
Anselmus: Proslogion – az istenérv paradoxon
- 1. Isten: aminél nagyobbat elgondolni nem lehet; 2. Az, aminél nagyobbat elképzelni nem lehet, létezik az értelemben; 3. Mindaz, ami létezik az értelemben, az vagy csak az értelemben létezik, vagy a valóságban is létezik; 4. Az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehet, vagy csak az értelemben létezik, vagy a valóságban is létezik. Tegyük fel, hogy 5. Az, aminél nagyobbat elgondolni nem lehet, az csak az értelemben létezik. De bizonyos, hogy 6. El lehet gondolni valamit, ami valóságosan is létezik; 7. Mindaz, ami valóságban is létezik, nagyobb mindannál, ami csak az értelemben létezik. Konklúzió: a 6. és 7. tétel igaz, tehát az 5. feltételezés hamis.
Másként mondva: megvan bennünk a legtökéletesebb lény fogalma; akkor e lény létezik is, mert különben nem volna legtökéletesebb, hiszen a nem létezőnél tökéletesebb a leggyarlóbb létező is. Ennélfogva a legtökéletesebb lény fogalma magával hozza, hogy annak valóság feleljen meg. Mivel a legtökéletesebb lény fogalma bennünk van, a legtökéletesebb lénynek léteznie is kell. Deus cogitatur ergo sum – Isten kigondoltatik, tehát van…
Bár Anselmus érvelését már kortársai is vitatták, és ma is inkább egy hittel elfogadott tétel elmélyítésében tartják segítségnek, a gondolat poézise aligha vitatható. Mindemellett Szent Bonaventura, Duns Scotus, Descartes és Leibnitz is elfogadta Anselmus érvelésének bizonyító erejét. Mások az infantilis argumentáció esztétikai visszatetszést keltő szófacsarásának tekintik az egész gondolatmenetet. Azon érdemes elgondolkodni, szükséges-e magyarázatokkal próbálkozni, amikor a hit egy benső út, egy ráébredés a magasabb valóságra. Tekintsük ezt az élményt origónak, kiindulási pontnak, s próbáljuk meg erre felépíteni világnézetünket. A többit meglátjuk…
Ha azt mondjuk, a vallás nem más, mint az isteni Szépség és az isteni Szeretet találkozása az ember szívében, akkor sikerült egy kristályos definíciót találnunk, amely túlmutat a korok, nemzetek, ideológiák és felekezetek korlátain, amely igaz bármely égtájon, bármely szellemi hagyományban vagy kulturális közegben. Mi több, a világmindenség bármely pontján igaz lehet.