Ülök a sötét szobában, azazhogy nem sötét, néhány gyertya kiszakítja a teret, a fénykört a sötétség világából. Van a nagy sötét, és van a kis fénykör, ami mellett a nagy sötétség mégis eltörpül. Vajon melyikük az erősebb?

Egyszerű a gyakorlat: órákkal ezelőtt valaki egy nagy gyertyáról elindította a vékony szálgyertyák fényfüzérét, s ezt kell őrizni, továbbadni, a lángot az előző gyertyáról meggyújtani, őrizni, biztosítani az átadást, továbbadni. Mi, a fényőrzők váltjuk egymást, a világosság folytonos. Még ég az előttem járó gyertyája, igaz, már csak egyre apadó csonk, de még világít. Bátran meggyújtom lángjáról az én gyertyámat is, most ketten világítanak, s e kis fények, az egyegy gyertya fényei összeadódva már nem is fény, hanem világosság. Apad a kisebb, fogy, lelohad a fénye, összezsugorodik a viasz-test és a láng is, aztán utolsót lobban, felszáll a füst, s a fénye menthetetlenül elenyészik. Igazi metamorfózis tanúja lettem: a ki tudja honnan való viasz nemcsak halmazállapotot váltott, mint ahogy a víz alakul párává, hanem átminősült, a durva anyag tiszta

energiává lett, a gyertya fénnyé vált egészen.

A másik gyertya világossága megmarad, a fény füzére halhatatlan. És hogy mikor kell őrizni a világosságot? Értelemszerűen a sötétségben. Ha nem a sötétség az úr, akkor igazából a világosság őriz bennünket. Most megfordulni látszik a helyzet, mintha én őrizném a fényt, bár valójában a fény játszik énvelem.

És játszik, mert a gyertya lángja hol fellobban, hol összezsugorodik, egyszer kékesen apad, másszor aranyfényben ágaskodik. Máskor kormos kampót éget, s amikor lehull a korom, fellobban a láng. Vagy rezzenéstelenül világol, aztán meg lobog, táncolni kezd, és elszakadni látszik forrásától, a kanóctól.

A szálgyertyák maroknyi halomban hevernek egy kis kosárban, onnét vettem az enyémet is. Ezek kalibrált gyertyák, arasznyi hosszúak, igen vékonyak, s fél órán át égnek. Azt hinné az ember, az éj közepén lassan telik az idő, de nem, valósággal röpül. Lassan ég a gyertya és gyorsan röpül az idő. Lehet, hogy a gyertya égeti föl az időt maga körül?

Most mintha gyorsabban égne, hirtelen két ujjnyi is fogyott belőle, aztán lelassul a fogyása, s ahogy bámulom a gyertyát, rá kell jönnöm, nem a gyertyát, hanem magát a világosságot látom. Az objektumtól eljutottam az eszméig. Így egészen más a fény, többet mutat meg magából, melegebb, és értékes, mintha a lángból szerteszét csorgó színarany volna. Hirtelen kettéválik a gyertya látványa, már két láng lobog, két szál gyertya áll a homokba tűzve. Ez a kettős látás hamar visszarendeződik az egy igaz gyertya látványára, mégis, a gyertya lángja mintha nem véletlenül sokszorozódott volna meg. Talán azért, hogy belém költözzön?

Gondolhatnám, én táplálom a fényt, pedig valójában a gyertya fénye táplál engem. Lélektűz, gyertya-fény, Napvilág… minden összefügg mindennel. Fénnyel táplálkozni – ez nem a gyomor munkája, ez nem ballasztanyag magadhoz vétele, nem. A fény a legnemesebb minőség, a tudat és a lélek finom tápláléka, az istenek ambróziája.

Közben telik az idő és a gyertyám fogy – de én hízom-e? Töltekezem-e a világossággal? S elfog az aggodalom, már ott kuporgok az egyre fogyatkozó csonk előtt, mert a váltótársam késik, egyre késik. Bűvölöm a világosságot, kérem a gyertyámat, lassabban égjen, de az egyre csak fogy… Én, az esendő ember hibázom, de az ideális ember nem hibázik. Attól tartottam, elkésik a váltás és megszakad a fénylánc, de megérkezett a váltótársam, én mehetek. Ideális helyzet: még ha mi el is megyünk, a világosság itt marad, és mindig lesz őrizője.

Végül a fényőrzés a hajnali napkeltével nyerte el igazi értelmét – mi csak a mécset őriztük, de hajnal hasadtával ragyogón fölkélt a Nap, minden fények forrása…