Hány és hány helyzeten keresztül zajlik az emberi élet? Megszületünk, szeretünk és meghalunk, mondják. De hogy milyen hordalékot sodor magával az élet árama, az rajtunk is múlik. Hogy mivel töltjük azt a rövid időt, amíg itt, a Földön járunk, javarészt mégiscsak tőlünk függ.
Sokszor hangoztatott tétel, már-már spirituális közhely, hogy az élet nem más, mint feladat. A sors, mint esély, az élet, mint feladat… de mi az emberi hivatás? Az emberi viszonyokban megnyilvánuló feladat? Vagy a mindenség által reánk osztott szerep? Mennyire az ember választja az eszméit, melyek szerint él, s mennyire az eszme választja az embert? Alkalom szüli a tolvajt – tartja a mondás, de vajon nem alkalom szüli-e a hőst, az apát, anyát, gyermeket, szeretőt, mártírt, győztest és vesztest is?
A hivatást két szinten értelmezhetjük: világi elhivatás gyanánt, amikor a hivatás mint professzió jelentkezik, és valamely eszme vonzereje gyanánt, amikor hivatástudatnak titulálják. Az élet alapvető szerepei, a pálya, a jó értelemben vett karrier, a siker – főként a másokkal osztozó, másokat szolgáló siker – igenis pozitív emberi lehetőségek. Az igazi hivatás nem elégszik meg azzal, ha tisztességes hivatalnokká, ügyintézővé válunk az életben, ennél többet követel – áldozatot, önfeláldozást. Igazi hivatásról akkor beszélhetünk, ha az ember missziója és passziója, hivatása és kedvtelése egybeesik, vagyis ha igaz örömmel, meggyőződéssel képes végezni feladatait az életben. Savanyú arccal nem lehet a boldogságról prédikálni.
A hitelességben az elégedettség a kulcsszó. A hiteles anya boldog gyermekei körében, boldog otthoni szerepében. A hiteles művész önmagán, saját tudatán átszűrve mutatja meg a világot – olyannak, amilyennek látja, s nem a pillanatnyi divatízlést igyekszik szervilisen kiszolgálni. A hiteles férfi maga mögött tudja hagyni a hamis férfiideálokat, és érett, kiteljesedett szellemiségű emberként képes az alkotásra, a teremtésre. Klasszikus hivatások ezek az életben: férfinak lenni, nőnek lenni, művésznek lenni. Világi hivatásában is elégedettség kell kísérje az ember tetteit, akkor képes hitelesen betölteni szerepét.
A világi hivatással szemben a hivatástudat, mint egy eszme vonzerejére adott válasz mára egyértelműen pejoratív színezetet kapott, talán nem véletlenül. A hivatástudat sokszor a mások ellenében érvényesülni akarás szinonimája lett, az elvakultság, a fanatizmus édes testvére. Torzult hivatástudata folytán az ember általában nem önmagát igyekszik jobbítani, hanem másokat akar megváltoztatni, nem önkritikát gyakorol, hanem másokat ostoroz. A szellemi szabadság helyett egy-egy eszme monomániás rabjává lesz, s a hiteles lelki fejlődéshez szükséges szerénység és alázat helyett a világ megváltására törekszik, a végső igazságok birtokosának, az egyedül üdvözítő módszer letéteményesének hiszi magát. Márpedig a legfőbb eszmény, az Abszolút Igazság rabjává kell válni, nem a dogmák és szabályok rabjává.
Vajon teljes kielégülést nyújt-e a professzionális hivatás-szerep? Elegendő-e a munka-karrier, valamely szellemi többlettel gazdagítva? Vagy nyugodjunk bele abba, hogy az élet folyamatos átalakulás, formálódás, egyfajta dinamikus életfeladat? Netán az igazság ismeretére vagyunk hivatva? De hisz az igazság még nem tett boldoggá senkit! Az igazság nem kényelmes, több a teher benne, mint a könnyűség. Romantikus felhangok nélkül is kijelenthetjük, hogy a legfőbb hivatás a szeretet gyakorlása? Fontold meg jól, mi az, ami mulandó, és mi az, ami maradandó. Nem is kérdés: bátran vesd el a mulandót, s ha választani kell, tarts ki a maradandó mellett. Az igazság és a szeretet közötti híd a bátorság.