A tisztességes beszéd magas követelmény. A tisztességes ember tisztességesen beszél – az ember a szava, a beszéde… Az efféle beszéd nemcsak udvariassági formula, nemcsak szubjektív alapállás, sokkal inkább emelkedettség, az igazság melletti elkötelezettség.

Az emberi élet három alapvető területe a cselekedet, a szó és a gondolat, vagyis a test, a száj és a fej működése. Egyik nehezebben fegyelmezhető, mint a másik. A test fegyelme az erényes viselkedés, a száj fegyelme a tisztességes beszéd és a fej fegyelme a gondolatok tisztasága.

A beszéd az ember egyik kényes területe, mert a szó gyógyít, de sebez is. Az ősi tanítások kimondják, minden szó a szentség hordozója, ekként kellene megadni a beszéd tisztességét is. Ezt az ősi szentséget az üres locsogás éppúgy csorbítja, mint a hazugság. Beszélni mindenki tud, de mondani is valamit – ez már tudatosság kérdése. Beszélni mindenki szeret, hallgatni kevesebben, pedig valaki meghallgatása is gyógyító folyamat lehet. A de jót beszélgettünk! ne azt jelentse, hogy mindvégig csak a saját hangodat hallottad.

A kommunikációnak megvannak a szabályai, amik egyszerre jelentenek jogosultságot, és természetesen kötelezettséget. A jó közösségi működés alapja a nyílt kommunikáció, az, hogy nincs tabu téma és bármit meg lehet beszélni. Ez három jogosultság, amivel bárki élhet, aki hajlandó elfogadni a három kötelezettséget. Ezek a témát és a feleket megillető tisztelet, az akadékoskodás elkerülése és a hajlandóság a válasz elfogadására. Amint gyakorlom a kötelezettségeket, érvényesülnek a jogosultságok.

A tisztességes beszéd alapja a témát, a beszélgető partnert, a hallgatóságot és önmagadat is megillető tisztelet.

Igazságtételre gyűlt össze a sokadalom a fejedelem udvarában. A vitás eset eldöntése érdekében hallgatták meg a feleket, egy papot, egy lovagot, egy kereskedőt és egy csavargót. Az elöljáró felszólította a papot:

– Beszélj! – majd meghallgatták figyelmesen, amit mondott. Másodjára a lovag következett, akit így szólított az elöljáró:

– Mondj igazat! – s a lovag előadta, amit tudott. Harmadjára a kereskedő következett:

– Hasznodra válik majd, ha igazat szólsz! – intette a bíró, míg végül a csavargót így szólította:

– Ha nem mondasz igazat, megjárod!

Eltöprengtek az emberek, maga az uralkodó is, és felszólította az elöljárót, magyarázza meg, miért szólította más és másféleképpen a tanúkat a bizonyságtételre.

– Egy pap az isten embere, aki mindig az isteni igazság szerint szól, mi több, bármit mond, az hallgatóságában mindenkinek a hasznára válik. Őt csak fel kell kérni, szóljon, s csak figyelni kell, mit mond. A lovag harcias természet, s mivel a diplomáciában is járatos, ahol néha elrejtőzik az igazság, ezért őt fel kell szólítani, igazat mondjon! Csak emlékeztetni kell az erényre, s mint az igazság bajnoka, hűségesen számol be az eseményekről.

– Igaz, amit mondasz, de mi a helyzet a kereskedővel, s a csavargóval?

– Nos, a kereskedő legfőbb eszménye a nyereség, a haszon. A haszon érdekében hajlandó a füllentésre, de az igazmondásra is. Amennyiben abból származik haszna, hogy ha igazat mond, akkor megteszi, hiszen alapjában jólelkű ő, bár egy kis csalafintaság sem áll távol tőle. Míg a csavargó szinte kívül esik a köznép normáin, őt ezért fenyegetéssel lehet igazmondásra rábírni.

Eddig a történet. A fegyelmezett beszédű ember ragaszkodik az igazsághoz, kedvesen, másokat nem sértőn szól és a szent igazságokra hivatkozik. Te ki vagy? Szentéletű pap, harcias lovag, haszonelvű kereskedő vagy társadalmon kívüli csavargó?