Nyárfából sosem tudsz tölgyfát faragni – tartja a bölcs mondás. A közmondások túlságosan leegyszerűsítőek, sokszor inkább frappáns szlogennek tűnnek, semmint kiérlelt bölcsességnek, mégis igaz, hogy a közmondás egy rövid mondat, amit hosszú-hosszú tapasztalat és megfigyelés előz meg. Nos, lesz-e tölgyfa a nyárfából?
Az ember átalakulását, tudatának megnyílását, fölszabadulását, az új ember kialakulását joggal várhatnánk a szellemi folyamatoktól, nevesül egy klasszikus szellemi úttól: a vallásgyakorlattól. Minden vallásnak az volna a végső hivatása, hogy a világi útvesztőből kivezesse az embert, vissza az eredeti otthonába, az isteni teljesség, szeretet és harmónia világába. Ugyanakkor mégse csodálkozzunk, ha a misztikus istenélményt nem a teológiai fakultáson találjuk meg.
Vallásos kontextusban a változást elemi szinten a megtérés jelenti. Bizony komoly vizsgálódást igényel, ha a megtérés lényegi tartalmára vagyunk kíváncsiak.
A megtérés görög eredetije a metanoia kifejezés (latinul conversio), amely megfordulást, teljes irányváltást jelent. A katolikus dogmatika szerint a megtérés több, mint bűnbánat, sokkal inkább vallási alapokon nyugvó erkölcsi átalakulás, a külső és belső életvitel megváltozása. Negatív, tagadó eleme a bűnös életvitel elhagyása, pozitív eleme a hit és újjászületés. A katolikus egyház szerint a megtérés a bűnbánat szentsége által, az evangélikus tanok szerint a bűnbánat és hit által, míg a református tanítás szerint a régi ember halála, és az új ember föltámadása révén megy végbe. Ez utóbbi már-már az újra testet öltést, a re-inkarnáció tanát sejteti, amit expressis verbis mégis elutasítanak a keresztény teológiák, holott például a testi föltámadást nehéz másként értelmezni, mint újra testet öltés, azaz reinkarnálódás.
A megtérést sokan sokszor erőltetik, követelően hangoztatják, elvárják, viszszaélnek a kifejezés szentségével. Egy keresztény hitoktató hölggyel folytatott beszélgetésben ő is fölemlítette a megtérés fogalmát, s amikor visszakérdeztem, hogy ez számára mit jelent, akkor megdöbbentően egyszerű, mégis nagyon mély és tartalmas választ adott, miszerint a megtérés az, „amikor elevenné válik a hit”. Nem hiszem, hogy alaposan kiérlelt, sokszor átgondolt, teológiai definíciót szeretett volna adni, mégis olyasmit mondott, ami előtt fejet kell hajtanunk, ugyanis ez a misztikus istenélmény talán legösszeszedettebb, mégis az élmény lényegét felölelő néhány tömör szó. Ennek a kérdés nyomán önként felfakadó definíciónak mélyebb megértése komoly magyarázatot, fejtegetést, értekezést igényel és érdemel.
Botorból okost csinálni – ez a tanítás dolga.
Okosból bölcset csinálni – ez az élet dolga.
Bölcsből hívőt csinálni – ez a vallás dolga.
Hívőből rajongót csinálni – ez a misztérium dolga.
A szakértők megtérésnek tekintik a hibás életvitel elhagyását, s az anyag helyett az Isten felé fordulást, a lanyha vallásos élet újraaktiválódását, de az isteni kegyelem adományát, a nagyfokú rajongást, elragadtatást is, aminek eredménye az isteni szerelem. Ezzel máris a misztika vizeire eveztünk. A megtérés lényege tehát egy minőségi ugrás, az életvitel, a szellem, a tudat egy magasabb fokú működése és annak a gyakorlatban történő kifejeződése.
A megtérés koronája a tevékennyé vált hit.